Edgar Allan Poe versei :

 

Octaviához

Ha bor, barát és tréfa hív,
S a víg órán kacaj fakad,
Felejtésért hiába vív
Szivem, tudván hatalmadat -
    Vágyón eped teérted.

De meg ne foszd, Octavia,
A kín írjától szívemet:
Remél s fáj - kell dobbannia
    És meghasad teérted.

 

Stancák

1

Ifjan ismertem őt, kivel a Föld
Titkon társalkodott, s a Földdel ő;
Ki csak szépségben s nappal tündökölt,
S nap s csillag lobbantván fel perzselő
Életfáklyáját, izzó kínt-gyönyört
Nyert általuk (illett hozzá e hő),
És lelke mégse tudta, hogyha láza
Órája jött: mi az, mi felcsigázza.

2

Az én elmém viszont gerjedni csak
A holdfénytől tud: úgy teremteték;
De hihetem-e, hogy e fény, e vad,
Nagyobb erő, mint ahogy a mesék
Hite tartja - vagy tán egy gondolat
Testetlen lényege ő, nem egyéb,
Mely izgató varázzsal hull le ránk,
Mint éj harmata nyári fű iránt?

3

S úgy fut tovább, mint - ébredő szemek
Nyílván egy kedves tárgyra - könny görög
Az imént még hunyt szempillák felett? -
És nem is kell, hogy ez (e tárgy) előbb
Rejtve legyen, lehet ismert, lehet
Jelen való, s mégis, ha perce jött:
Mint pattant hárfahúr, zengi parancsát,
S felébreszt, mert tanújel ő s bizonyság

4

Egy más, leendő világról, amelyet
Szépségben ád s azoknak ád az Úr,
Kik a mennyekbe már úgysem mehetnek,
Mert szív heve és lélek láza dúl
Bennük, az a vad láz, mely nem lehet meg
- Nem a hittel - a jósággal, s vadul
Neki is ront, ledöntve trónusát;
S mély érzésből hord saját koronát.

 

A tóhoz

Ifjúkoromnak reggelén
Olyan helyet kerestem én,
Amely nekem való tanyám -
Úgy csábított a szép magány,
Egy vad tó, zordon szirttetők
És tornyosuló nagy fenyők.

De ha e tájon s mindenen
Az éjszaka mint bő köpeny
Terült szét s rejtelmes szele
Repült s fojtott dallam vele -
Felriadtam volna, ó,
Akkor, hogy félős e tó.

Ám a félés nem gyötört,
Sőt borzongató gyönyört
Keltett, amelynek tárgya nincs -
Nem magyarázza semmi kincs
Vagy kéj - bár forrón rám tekints.

E mérgezett habban halált,
Ez örvényben tárt sírt talált,
Kinek a különc képzelet
Ott vigaszt meríthetett:
Társtalan szív ily tavat
Édenkertté avat.

 

Tündérország

Árnyas folyók, völgyek vak odva
S erdők, ködökben gomolyogva...
Alakjuk elvész: ellepik
Szünetlen omló könnyeik.
Az éjben rém-holdak sora
Fogy és nő, nem pihen soha -
Pillanatonkint megcserélve
Égi helyüket, itt vagy ott:
Fakó arcuk lehelletére
Hamvadoznak a csillagok.
S amint feléhez ér az éj,
A legsötétebb leplü hold
(Amely különb a többinél
És versenyük győztesse volt)
Meglibben, lejjebb szállva egyre,
Míg súlypontja egy szörnyű hegyre,
Egy óriás oromra ér,
Ott roppant kőlapját fehér
Fátyolként bontja szét a tájon,
Kastélyokon, tanyán, lapályon,
Mindenfelé az idegen
Pagonyokon s a vizeken,
S hol álom ül
S szellem röpül,
Befonja fénye
Szövevénye -
S aludna minden: csoda-mély
Mindenben ez a szenvedély!
S hajnalban ha kél e táj,
Holdas fátyla égre száll,
Száll a széllel, mintha szállna
Albatroszok sárga szárnya...
Már a tájnak az a hold
Nem kell arra, ami volt.
Tudniillik: furcsa sátor
Volt e fátyol.
De most záporként bomol
Atomokra e gomoly,
S ebből ama földi lepkék,
Kik a menny-eget keresték
És a földre szállnak ismét,
(Fáj nekik a nyugalom!)
Ebből hoztak valamicskét
Fürge-fínom szárnyukon.

 

A költészetre

Sorsom - szerencsém vagy bajom -,
Hogy jóért-rosszért ezt kapom,
S amim van: kincs és elmeél,
Testem-lelkem csak ennek él.

 

Csillag, titok

Csillag, titok!
Álmodtalak
Nyáréjjelen -
Legyek szavad!
Sugár te magad:
Légy fényjelem;
Messzi honod
Fürdesse szivem.

Világod: Szépség, Tisztaság!
Sehol szenny - mindenütt virág,
Rejti szerelmünk lugasát
Álom-kerten, hol ott pihen
Álomleány-had szüntelen
S a cserkesz szél ezüstösen
Álél ibolya-fekhelyen.

Ó, ami Benned látható,
Oly más, mint e földi való:
A legkékebb szép szemet
Őrzi hamis, hűtlen keret -
Édes szellőkön suhan
Ékes hang szomoruan -
Szív, ha érted megtörik,
Öröme könnyeden szökik,
Visszhangja még elidőz,
Kagylóbúgást felidéz.
Bánatod hű képe kél:
Földre perdülő levél -
Szent varázslepel borul rád:
A gyász még nem búskomorság -

 

Izrafél

Mennyben egy szellem él,
"Szive húrján zenél."
Jobb dalt tud bárkinél
Ez angyal, Izrafél.
    S őt hallva (így szól a rege)
    Az ég keringő serege
Elnémul, szólni fél.

Fenn az égi bolton
    Járva, a tetőn,
    Vágyón, szeretőn
Pír fut át a holdon.
    S a cikázó láng, a rőt
     (S a Plejád, az egybe szőtt,
    Ki hét volt azelőtt)
    Megáll, hogy hallja őt.

S mondják (a fénysereg
    S kik hallják, mind a lények),
Hogy mely lantján remeg,
A lüktető ideg
    Ad ily dalt Izrafélnek
S hogy furcsa és meleg
    Kobzán a húrok élnek.

S az angyal-járta menny,
    Hol a nagy eszme tisztség,
S trónt ül a Szerelem
    És huri-szem tekint szét -
A szépségtől megárad,
Mely csillagnak sugárt ad.

Izrafél, így igaz,
    S jogos, ha megveted
A dalt, ha nem izzik az.
    Minden babért neked!
    Jó és bölcs éneked;
Soká légy szent vigasz.

Mi fenn önkívület,
    Jól dalolod, te lángszavú -
    A vágy, a kéj, a kín, a bú
Mind lantodon hevülhet,
S ne szóljon hang kivűled!

Tied az ég: de itt alul
    Méz s üröm a világ:
    Virágunk csak - virág
S mi rád mint üdvöd árnya hull,
    Napfényként száll miránk.

Laknám csak én,
Hol Izrafél
    Lakott s ő jönne le,
    Oly vad gyönyörrel éneke
    Itt lenn nem zengene,
S dalom merészebb ütemén
    Az égbolt rengene.

 

Nyugtalanság völgye

 

Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki ott lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángu nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.

 

Valakinek a paradicsomban

Te voltál minden, édes,
Miért törődtem én,
Forrás a szirten, édes,
Sziget a víz szinén,
Csupa gyümölcs, csupa virág,
S minden virág enyém.

Ah csillagos remény!
Túlfényes álom, mely csupán
Leszállni tünt elém.
"Tovább! tovább! a fény után!"
Kiált jövőm felém.
S múltam vak mélyein sután
Némán vergődöm én.

Mert jaj! jaj! mécsesem kimúl
És életem lejár.
"Már vége - vége már! -"
(Így szól, míg parthomokba fúr,
A pompás tengerár)
Villámütött fa nem virúl,
Nem száll a lőtt madár.

És napjaim csak álmok
És éjjel álmaim
Lábad nyomába járnak,
Halott táncába hín
Valamely égi árnak
Valamely légi rím.

 

Szerenád

Oly szép e perc - oly lágy e fény,
Hogy több, mint fél-bűn, érzem én,
Az alvó táj, a néma ég
Csöndjét bár lanttal zúzni szét.
Végül a gyöngyszinű vizek
Szinén Elysium libeg:
A hét Pleiád rajong az égen
S belőlük lesz a másik hét lenn,
S a szunditó Endymion
Lát új vágyképet a habon;
Ködös, borongó völgy ölén,
Kisértet-hegység peremén
Fáradtan ömlik szét a fény,
És föld, víz, égbolt, csillagok
Álomra vágynak, mint ahogy
Én vágylak téged s a te el-nem-
Múló szerelmed, Adeline-em.
De halld, ó halld, mi halk e szó,
Szerelmesed ma suttogó,
S te, félig-ébren fekve, véld,
Hogy álmod az, mi így zenélt
S az álom fátyla nem ereszt
Keresztül semmi durva neszt;
Elménk, lelkünk - ó Ég, igen!
Valóban összeforr, szivem.

 

Fanny

Haldokló hattyú északi
    Tavon zeng ékes éneket,
Vad, ünnepélyes hangjai
    Eloszlanak hegy s völgy felett;
Hangod ily zene volt nekem,
Hogy ajkadra vetted nevem.

Mint ha ébenszín fellegek
    Fátylán tör át éjféli nap,
S hasít komor gyászlepleket:
    Így ért első szemsugarad;
De - törhetetlen sziklaszirt! -
Lelkem minden rontást kibírt.

A hajdani fiút idézd,
    Kit sorsa messzi útra vitt:
Oltárodra tette szivét,
    Istenítette bájaid -
Szerelmi áldozat...! Kinek?
Ó, bűvös, megvető szemek.

 

A holló

Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
            - Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
            - Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
            - Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
S amint könnyű lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
            - Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
            A visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
            - Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
            Ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
Madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen - 
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
            - És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
            - Mint hogy: »Soha - sohasem«."

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
            Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tűnődtem magamban, noha egy betűt se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
            Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét^[187] elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
            - Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, míg elveszem!"
            - Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
            Nem szabadul - sohasem.

 

Ellen-óda

Egy kín gyötörjön szüntelen:
Zsarnok királynőm, Queen Ellen.
Lenne csak sorsom Ellen-e!
Nem lázadoznék ellene.

Fényes láncom - ha benn, ha kinn -
Becézgetném, ó, drága Queen!
Mert: vesszenek a zsarnokok,
De álljon Ellen-Trónusod!

A szív, ha ún baráti kört,
Ellen-étől remél gyönyört.
S örök fél-ember leszek én,
Míg Ellen-felem nem enyém.

 

Stancák

Ó, hölgyem! bár próféciát 
    Zenghetnék végzet-bűvölőn,
S versemből áradhatna rád
    Egészség, béke és öröm!

Telne sok-sok boldog napod
    Gyengéd vígasságok között,
S gyászolnának árván hagyott
    Vetélytársak s örökösök.

Az életed, melynek kevés
    E szűkös földi tartomány,
Nem hullna szét - hullámverés
    Az Idő sziklazátonyán.

Járnád a boldogság körét,
    Te imádságként tiszta szív,
Mely mások örömében ég
    S a magáén osztozni hív.

Ifjú elméd tündöklete
    Nem hunyna aggkorodra sem,
S a Csalfaság csábszelleme
    Megtörne bárd- s jóslelkeden,

Mely bölcsességet és erényt
    Hibátlan egységbe fogad;
Járnál, célod reményeként,
    Örök Eszmék ege alatt -

Így várna rád, ó, drága hölgy,
    A választottak élete,
Kiket megvéd és áld a Föld
    S kisér a Menny igérete.

 

A harangok

I

Halld, a szánon a harang,
        Szép ezüst harang!
Mily világát a vigságnak zengi ez a hang!
Halld, mint pendül, kondul, csendül
Át az éj jeges legén,
Míg a csillagnak, mely fent ül,
Fénye kristályfényesen dül
Keresztül a lég egén.
Ritmussá fut ám
Mintegy titkos rím után
Össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,
Sok harang, giling-galang,
        Gingalang -
És e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.

II

Halld, az esküvő-harang,
        Lágy arany-harang!
Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!
Át a balzsam-éj legén
Kéj kereng az énekén!
S az arany-harang alól
Hinta-hang
Olvatag patakja foly,
Melyet holdat nézve hallgat a komoly
Him-galamb.
Óh, e rezgő érc alatt
Mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!
S mint dagad!
Mint szakad
A jövőbe! S ingatag
Mámorába mint ragad
E merengés, e csapongás,
Melyre cseng e sok harang,
Sok harang, giling-galang.
        Gingalang -
És e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.

III

Halld, a hangos vészharang,
        Réz-harang!
Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!
Vad sikoly, vad rémület
Veri, hökkent éj, füled!
Oly nagyon fél, nem beszél:
Hogyha ily nagy a veszély,
Minden hang
Lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.
Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,
Melyet egyre fellebb-fellebb
Őrült vágya űz felé,
Hogy - ma, vagy sohsem - de fellebb
Tán a sápadt hold-arc mellett
Égne és nem itt alant.
Óh, e sok harang.
Mely kétséget kong a hang!
Rettenet!
Mind mint búg és bong és bőg!
Milyen borzalom, mit ők
A vonagló lég keblébe öntenek,
Mégis érzi jól a fül
E zugásból,
Pattogásból:
Nő-e a vész, vagy elül;
Mégis jelzi jól a hang,
Mint sikoltás,
Lárma, oltás,
Árad a vész, vagy lappang,
Amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,
Sok harang,
Sok harang, giling-galang,
        Gingalang -
És zugásban és bugásban mind a kongó sok harang.

IV

Halld, a harsány nagyharang,
        Vas-harang!
Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!
Hányszor csendes éjjelen
Borzadunk, ha hirtelen,
Mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,
Mert minden hang, mely ömöl
A rozsdás terek mögöl
Egy sohaj
S a harangozók csapatja,
Amely fenn a tornyot lakja.
Ah, e raj!
Mely nagy érc-nyelvet lenditve
Monotón zenére csal,
S ember-szívre hengerítve
Köveket, tell kedve - jaj!
Ez nem ember, nem is állat,
Nem is asszony - ó utálat!
Ez a raj: manó
És királyuk a harang-vonó
Vonja - csingi - lingi - lang
        Lang!
Vonja, mert övé a rang -
S egy peánt^[195] ver a harang.
S keble tágul, gingalang,
Úgy mulat, hogy víg a hang
Táncol és fel-felrikkant -
Ritmussá fut ám
Össze titkos rím után
Hangja s a harang-peán
Gingalang!
Ritmussá fut ám
Össze titkos rím után
Mind a sok nyögő harang,
Száz zugó harang,
Mind a zokogó harang -
Ritmussá fut ám
Össze mind a, mind a hang,
Boldog titkos rím után
Száz nyögő, zugó harang,
Mind a, mind a sok harang,
Sok harang, giling-galang.
        Gingalang -
Mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.

 

Álom az álomban

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál énnekem,
Bús álom az én életem:
Eltűnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
A tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyü, semmi porszemek
És könnyezek - és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homlokom!
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?

 

Anni

Hál' Isten, a válság
Elmult, tovaszéledt
A lassu betegség
A néma veszélyek -
Legyőztem a lázat,
Melynek neve "Élet".

Sajnos, tudom én,
Erőm veszitettem:
Moccanni se bírok,
Fekszem merevedten:
Sebaj, hiszen érzem,
Jobban vagyok itten;

Itten az ágyban,
Testem pihen itt már
Akárki ha lát,
Holtnak hihet itt már
Borzadva tekinthet
S holtnak hihet itt már.

Nyögés, pihegés,
Sóhaj, zokogás,
Elcsöndesedének,
S a nagy dobogás
A szívben, a szívben, a
Szörnyű dobogás!

A kórok, az undor,
A kín, a veszélyek
S a velőben az őrült
Láz: mind tovaszéledt:
A velőben a láz,
Melynek neve "Élet".

És ó! az a kínok
Kínja, a szomjnak
Kínja is elmúlt,
Az iszonyu szomjnak
Kéj naphta-folyóját
Nyaló csunya szomjnak:
Ittam a forrást,
Mely oltja e szomjat -

Ittam a forrást,
Melynek szava csittit:
Nem mélyen a földben
Folyik ez, itt, itt,
Pár lábnyi üregben
A föld alatt, itt, itt.

És senki se mondja
Nekem ostobán,
Hogy keskeny az ágyam,
Sötét a szobám:
Nem aludt jobb ágyban
Még senkise tán:
Aludni, ily ágyban
Alhatsz igazán.

Itt Tantalusz-lelkem
Nyugalma valóság:
Feledte talán vagy
Nem bánja a rózsát -
Nem bánja a mirtuszt,
Nem bánja a rózsát.

Törődik is ő már
Sok régi bajával:
Szentebb zamatokkal
Tell most, ibolyával,
Rozmarin-illattal,
Vegyest ibolyával,
Árvácskavirággal és
Szerény ibolyával.

S boldogan alszik itt
Fürödve megannyi
Álomban rólad
Te szép, te hiv Anni;
Fürteid fürdetik
S fulladoz, Anni!

Annica csókolt,
Simogatott,
Szívem a szívén
Elnyugodott,
Szivének egén
Szivem elnyugodott.

Hogy a fény kialudt, ő
Puhán betakart,
Kérvén a királynőt
S az angyali kart,
Hogy árva fejemről
Üzzék el a bajt.

És testem az ágyban oly
Nyugton hever itt már
(tudva szerelmét),
Hogy holtnak alitnál,
És testem az ágyban oly
Békén pihen itt már
(szerelme szivemben) 
Hogy holtnak alitnál
Borzadva tekintenél
S holtnak alitnál.

De csillog a lelkem 
Mint mind a megannyi 
Csillag az egen,
Mert csillaga Anni,
Mert csillaga szerelem
Csillaga, Anni,
Szép szemed csillogó
Csillaga, Anni!

 

Lee Annácska

Sok-sok hosszú esztendeje már
Tengerpart bús mezején
Élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
S csak azzal a gondolattal élt,
Hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én.
De szerelmünk több volt mint szerelem
Tengerpart bús mezején -
Irigyeltek még az angyalok is
Fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
Tengerpart bús mezején
Felhők közül jött egy csunya szél
S meghült Annácska, szegény;
S elvitték úri rokonai
S egyedül maradtam én:
Koporsóba csukták el őt
Tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
Hogy boldogabb ő meg én,
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt
Tengerpart bús mezején),
Hogy jött felhőből éjjel a szél
S meghült s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké,
Ki nagyobb, mint ő meg én,
Okosabb, mint ő meg én
S sem az angyalok a felhők felett,
Sem az ördögök tenger fenekén
Nem tehetik, hogy szívtől a szív,
Elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
S csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
S igy az éj idején veled éldelek én,
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
Melletted a sír fenekén,
Tengerpart bús mezején.

 

 

 

 

 

Oldal: Edgar Allan Poe versei
Live for the moment, regret it later - © 2008 - 2024 - no-regrets.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat